A tűz és a tűzjelzés története

A tűz hatása az emberi fejlődésre

Mielőtt a tűz elleni védekezéssel foglalkoznánk, ejtsünk néhány szót a tűz fontosságáról az emberiség fejlődésében; az emberré válás során betöltött szerepéről. Nem sokszor gondolunk arra, hogy milyen folyamatokat indított el és gyorsított fel a tűz aktív használatának és a tűz csiholásának megismerése, de tény, hogy – többek között – a tűz és annak használata emelte ki az ember ősét az állatvilágból, mentette meg a kihalástól és növelte a populációját. Egyes régészeti szakemberek szerint a neandervölgyi emberek is azért halhattak ki, mert bár esetenként használták a tüzet, de nem ismerték fel annak jelentőségét. Eltérő álláspontokat ismerhetünk a tűz használatának kezdetéről, de akár 1 millió, 800 ezer vagy 300 ezer évvel ezelőtt történt is, az biztos, hogy a homo sapiens megjelenését megelőzően a homo erectus, a felegyenesedett ember már megszelídítette a tüzet. Ennek következtében az élelmét jobban fel tudta dolgozni, a sütés-főzés következtében a hús tartósabbá vált, csökkent a baktériumok és paraziták okozta betegségek kockázata, a növények kemény rostjai pedig megpuhultak. A hús feldolgozása során denaturálták a fehérjéket, vagyis több kalóriához jutottak ugyanannyi élelemből. Ezen kívül az emésztés könnyebbsége lehetővé tette, hogy a felszabadult időt és energiát fejlesztésre fordítsák: szerszámok készítésére, állatok domesztikálására.

A tűz biztonságot adott, melegítette az embereket és megvédte őket a vadállatoktól. A tűz melege és fénye meghosszabbította a napokat, megnőtt az együtt töltött idő. Ezzel összetartóbbá vált a csoport és a kommunikáció fejlődésnek indult. A sötétedés utáni tűz körüli üldögélés indíthatta el az emberi képzelőerőt: a meséléseket, énekléseket, vallásos szertartásokat. A tűz feletti uralom képessége később meghatározó szerepet játszott a földművelés kialakulásában és a földművelő társadalmak létrejöttében.
Míg az emberiség íratlan történelmében meghatározó szerepet jelentett a tűz és annak pozitív hatásai, az írott történelem során már sokkal többször kerül említésre a tűz káros vagy pusztító szerepe. A természetes úton keletkezett, illetve az ember felügyelete alól kikerült tűz gyakran vált halálos ellenséggé, ez ellen védekezni kellett: így indult útjára a tűzjelzés.

A tűz elleni védekezés kialakulása

A tűz elleni harc az ember ösztönös cselekvése. A tűzjelzés igénye már a korai társadalmakban is felmerült. Bár számunkra elsősorban az automatikus és elektromos tűzjelző rendszerek története érdekes, de röviden szemlézünk az elektromosság megjelenését megelőző időszak tűzjelzés történetéből.

Az emberiség ősi időszakában nem merült fel a szervezett védekezés igénye, mert a vándorló törzsek sátrai és egyéb felszerelései egymástól viszonylag távol voltak, ezért nagyobb tűzvészek nem alakulhattak ki.
A letelepedés, a csoportokban élés, az anyagi vesztenivalók növekedése magával hozta a tűz pusztító hatásának felismerését. Rájöttek, hogy a kitörő tűz mindenkit egyaránt veszélyeztet, és a védekezést is szükségképpen közösen kell kialakítani. A tűzvédelem terén így korán kialakult a kollektív szolidaritás, az együttműködés. A kezdeti irányok sem változtak az évszázadok során: a tüzet minél korábban észlelni, mások számára jelezni, és megszüntetni.

Tűzvédelem a középkorban

A városiasodás idejében a zsúfolt, fából épült házak között gyakori volt a tűzvész. Kevés olyan ókori és középkori település volt, ami legalább egyszer ne vált volna részben vagy egészben a tűz martalékává. Különösen igaz volt ez a XII.-XIV. század időszakára. A gyakori tűzvészek oka – a szándékos gyújtogatáson kívül – elsősorban az volt, hogy a többnyire fából készült épületek a keskeny utcákban sűrűn egymás mellé épültek. A szabadon álló tűzhelyek füstje a tetőn tódult ki, emiatt a gerendák könnyen lángra kaptak.
Védekezésképpen őrséget vagy felügyelőket neveztek ki, tornyokból tartották szemmel a környéket, őrjáratokat indítottak, oltóanyagot halmoztak fel, tűzjelzés gyanánt „tűzilármát” csaptak, harangokat, kolompokat kongattak, az oltáshoz segítőket mozgósítottak. Később már a szervezett megelőzés is részévé vált a védekezésnek és pl. építési rendtartást vezettek be, iparosokat köteleztek az oltásban való részvételre.
A XVII. században a személyes megfigyelés mellett megjelentek a tűzvédelem első eszközei. Ezek mechanikus tűzérzékelők voltak: olvadó fémből készült eszközök vagy éghető kötél.
Rövid, angol nyelvű képes áttekintés az érdekesség kedvéért: (forrás: buffalohistorygazette.net)

Elektromos tűzvédelem

Az egész városokra kiterjedő tűzvészek nem csak az ókorban, hanem az újkorban, és még a XX. században is történtek. Ilyen történelmileg emlékezetes tűzvész volt 64-ben Rómában, 1666-ban Londonban, 1676-ban Sopronban, 1723-ban Budán vagy 1906-ban San Franciscoban. A települések és a városok fejlődésével, a lakosság számának növekedésével egyre fontosabbá vált a keletkező tüzek minél korábban történő felismerése, a tűzjelzés és a tűzoltási technikák fejlesztése. Az elektromosság szélesebb körű alkalmazásáig a tűzjelzés hatékonysága elsősorban a tűzfigyelést végző emberek számán és éberségén múlott. Az elektromos, majd később az elektronikus tűzjelző eszközök, különösen a füstérzékelők felfedezése és elterjedése eredményezte azt, hogy a városokban, épületekben keletkező tüzek számos ember életét kioltó és óriási vagyoni károkat okozó hatását sikerült jelentősen korlátozni.

Európában az első mai értelemben vett tűzjelző berendezést 1851-ben Berlin tűzvédelmének fokozása érdekében fejlesztette ki Werner von Siemens és Johann Georg Halske. Ez a tűzjelzési mód a Siemens-Halske féle tűzjelző föld alatti vezetékhálózatot használt és az 1937-ben Samuel Morse által szabadalmaztatott vezetékes távíró felhasználására épült. Az oszlopokra szerelt tűzjelző szekrényeknél egy kar meghúzásával a szekrény a saját morse kódját egy tárcsával továbbította a fogadó központba. Ezzel nagyjából egy időben az amerikai Bostonban is megjelent egy hasonló tűzjelző rendszer William Channing és Moses G. Farmer kezdeményezésére. A kommunikációt itt is a Morse találmányára épülő távíró alkalmazásával valósították meg, de légvezetéken, amely ki volt téve az időjárás viszontagságainak. A 40 mérföld hosszú, távírópóznákra függesztett vezetékhálózatot használó rendszer 1852. áprilisában kezdett működni, pontosan 40 darab utcai tűzjelzőszekrényben elhelyezett kézi jeladóval.

Ezt a jeladót tűz észlelése esetén kulccsal vagy kézzel lehetett nyitni. A nyitás után a belső fogantyú elfordításával a szekrénybe szerelt elektromos távíró egy morze kódtárcsa segítségével automatikusan elküldte az adott szekrény számát a tűzjelző rendszer központi fogadóállomására. A beérkező tűzjelzés helyének automatikus beazonosítását követően a hivatalnokok működésbe hozták a tűzoltóság épületeiben, templomtornyokban és iskolákban felszerelt 19 riasztócsengőt. A kézi jelzésadókra alapozott tűzjelző hálózat kiépítése a következő évtizedekben rohamosan terjedt az amerikai városokban. 1884-ben már 150 városban működött ilyen fajta tűzjelzés. Az időközben jelentősen modernizált bostoni tűzjelző rendszer ma is működik és mintegy 1500 utcai, valamint 1000, különböző épületekben elhelyezett tűzjelző szekrényt tartalmaz.

A tűzjelzés történetének egyik fontos találmánya az elektromos hőérzékelő, amelyet 1863-ban a new-york-i Alexander Ross szabadalmaztatott. Kereskedelmi felhasználása azonban William B. Watkins nevéhez fűződik. Watkins a távíróra és a távíróhálózatra építve 1873-ban Bostonban létrehozta az első magántulajdonú tűzjelző távfelügyeletet biztosító cégét. A bostoni középületek, irodák, lakóházak egyes helyiségeinek mennyezetén elhelyezett ikerfém alapú, önvisszaálló hőérzékelők riasztási jelzései az automata távíró berendezések segítségével címzett módon jutottak el a tűzjelzést fogadó távfelügyeletre és a tűzoltóságra.
Később lett elismert találmány a hordozható elektromos tűzjelző rendszer, melynek szabadalmát Amerikában jegyezték be 1890-ben Francis Robbins Upton és Fernando Dibble nevére. Upton elektromos tűzjelző és -érzékelő készüléke egy nehézkes, de vezeték nélküli szerkezet volt, ami egy akkumulátorból, egy csengőből és egy hőérzékelőből állt. Valószínűleg erre a találmányra nem fordítottak akkoriban túlzott figyelmet, legalábbis a készülékek címkéjén szereplő elírásból erre következtethetünk: „Portable Electric Tire-Alarm” – Fire-Alarm helyett.

1902-ben fejlesztett ki és szabadalmaztatott az angliai Birminghamben George Andrew Darby egy elektromos hőérzékelő és tűzjelző készüléket, ami a ma elterjedt hőérzékelők elődjének tekinthető.
Az 1930-as évek végén Walter Jaeger svájci fizikus fedezte fel az ionizációs füstérzékelő működési elvét, mintegy véletlenül. Eredetileg mérges gáz kimutatására alkalmas eszközt szeretett volna létrehozni. A legenda szerint próbálta, tesztelte az eszközt, de a mutató csak nem akart kimozdulni a gázokra. Ekkor fáradtan leült, rágyújtott, és meglepetten látta, hogy a műszer a cigarettafüst hatására jelez.
Egy másik svájci fizikus, Ernst Meili 1939-ben bányákban keletkező éghető gázok észlelésére próbált megfelelő eszközt kifejleszteni. A kísérletezés közben rájött, hogy a radioaktív sugárzás által ionizált térbe bekerülő füst megváltoztatja az ionáram értékét és ez a jelenség felhasználható tűzjelzésre is. Ernst Meili ennek alapján 1941-ben szabadalmaztatta a világ első elektronikus füstérzékelőjét, majd erre alapozva létrehozta a Cerberus nevű, elektronikus tűzjelző berendezéseket és füstérzékelőket gyártó céget. A céget a ’90-es évek végén felvásárolta a Siemens AG. Ezek a füstérzékelők még nagyon drágák voltak és csak nagyobb kereskedelmi és ipari létesítményekben alkalmazták őket.

Az első megfizethető árú ionizációs füstérzékelőt az amerikai Colorado állambeli Duane D. Pearsall fejlesztette ki 1965-ben. Ezzel már a családi házak tűz elleni védelme is elérhetővé vált. Az érzékelők kezdetben tűzálló, fémházas kivitelben, cserélhető akkumulátorral készültek, később viszont már ceruzaelemekkel oldották meg az érzékelő energiaellátását. Az ionizációs füstérzékelő egy zárt kapszulában igen csekély mennyiségben, radioaktív ameríciumot tartalmazott. Pearsall cége a Statitrol Corporation 1975-ben kezdte meg a füstérzékelő tömeggyártását. 1977-re elérte a napi 500 db-os gyártási volument, amivel biztosítani tudta az eszköz széleskörű elterjedését. Pearsall 1980-ban eladta a találmányát az Emerson Electric-nek.
Az optikai füstérzékelőt Donald Steele és Robert Enmark fejlesztette ki és az eszközt 1972-ben szabadalmaztatták.
2013-ban az USA-ban a családi otthonok 94%-ában, Nagy-Britanniában 87%-ban létezett valamilyen füstérzékelő, bár ezek kb. 30%-a üzemképtelen volt a lemerült elemek miatt.

A tűzjelzés fejlődése Magyarországon

Magyarországon már Szent István király korától adtak ki tűzvédelmet is érintő rendeleteket: a templomba járás kötelezettsége alól felmentést kaptak a tűzre vigyázók. 1788-ban II. József király adta ki híres tűzvédelmi pátensét, ami a mai OTSZ (Országos Tűzvédelmi Szabályzat) elődjének tekinthető. Ezt csak közel 100 év múlva újították meg, majd egyre rövidebb időszakonként követték egymást a rendeletek.

1874-ben megkezdődött a távíróvonalakra épülő tűzjelző rendszerek kialakítása, majd az automata tűzjelzés a telefonvonal elterjedésével még nagyobb teret nyert. 1880-tól már több magyar városban hoztak létre telefonos tűzjelző rendszert, elsőként Budapesten, Debrecenben, Sopronban működtek ezek. Budapesten már három utcai tűzjelző szekrény is megjelent Gróf Széchenyi Ödön jóvoltából, és a századfordulótól tűzjelző készülékeket telepítettek.

Ezek némileg hasonlóan működtek, mint a mai vészjelzők: a jelző személy egy betörendő üvegablak mögött lévő gomb megnyomásával zárja az áramkört, amely a tűzoltóságon bekapcsol egy, a riasztás földrajzi helyének megfelelő csengőt és izzólámpát. A képen látható Tűzoltó Egyesület Alapszabálya (1882-ből) rendelkezik a hivatásos és önkéntes létesítményi tűzoltók munkájáról, az anyagi és tárgy feltételek megteremtéséről.

A XIX. század elejétől tartó ipari fejlődés és az ennek következtében épülő gyárak, üzemek, raktárak, áruházak, lakótelepek felgyorsították a tűzjelzés és a tűzvédelem térhódítását is: életvédelmi és vagyonvédelmi szempontból egyaránt fontos volt, hogy tűzkárok ne keletkezzenek.
A századelő éveit tűzvédelmi szempontból Magyarországon, a fővárosban sikeresnek könyvelték el, hiszen az „éghető objektumok” számának növekedése nem hozta magával a tűzesetek drasztikus növekedését. Évente „csupán” 4-5 nagyobb tűzesetet dokumentáltak 1900 és 1908 között. Ennek az okai a tűzbiztosságot szem előtt tartó építészeti előírások és a rendszeres tűzrendészeti felülvizsgálatok voltak. A viszonylag ritka tűzesetek egyike, a tragikus kivétel az 1903-as tűzvész volt, amely a Párisi Áruházban ütött ki. A másnap reggeli látvány sokakat ledöbbentett.

Az I. világháborút megelőzően gyakorlatilag kialakult a modern automata tűzjelzés rendszere. Főképpen a helyi önkormányzatok feladatköre volt a rendszerek kiépítése; természetesen a gazdagabb, nagyobb városokban terjedtek el inkább az elektronikai eszközök, vidéken maradtak a kezdetlegesebb eszközök. A vidék fejlesztését elősegítendő 1925-ben kiadtak egy rendeletet, amelyben kötelezővé tették a telefonvonallal rendelkező települések (városok, nagyközségek) számára, hogy a hatékony tűzjelzés érdekében a tűzoltó laktanyát és a különböző figyelőpontokon elhelyezett tűzőrségek székhelyeit távbeszélő állomásokkal kössék össze.

Magyarországon az ’50-es évektől 1968-ig az MMG gyártott és forgalmazott tűzjelző eszközöket: kézi jelzésadókat és hőmaximum érzékelőket. 1958-ban hozta forgalomba az MMG a TVA háromjelfogós központot, ami tüzet, szakadást és zárlatot tudott jelezni, ez a kor fejlett technológiájának számított. A ’70-es és a ’80-as években az MMG mellett a Műszeripari Kutató Intézet (MIKI), a SZOT Munkavédelmi Tudományos Kutató Intézet, valamint az Elektrovill foglalkozott tűzjelző berendezések és tűzjelző központok fejlesztésével és gyártásával. Később más cégek és intézmények is bekapcsolódtak a fejlesztésbe és a gyártásba. Magyarországon 1973-ban jelentek meg az első importból származó füstérzékelők és a ’70-es évek végén nálunk is alkalmazták a magas színvonalú tűzjelző termékeket gyártó svájci Cerberus cég tűzjelző központjait és füstérzékelőit. A ’80-as évek elején jelentős számban kerültek alkalmazásra az NDK-beli Robotron cég ionizációs füstérzékelői is.

Tűzjelző eszközök fejlődése a közelmúltban

Az 1990-es években a multiszenzoros érzékelőket dobták a piacra, amelyek egy testben többféle érzékelő szenzort tartalmaznak, így több tűzjellemzőt is képesek figyelni. Megjelentek az ionizációs érzékelők új generációi, amelyek fejlesztését a radioaktív sugárzás feletti aggodalom inspirálta. A vonali hőérzékelők is megújultak; kifejlesztették a szikraérzékelőt és a nagy érzékenységű füstérzékelőt. Ezek az újítások hozták magukkal, hogy az érzékelők már nem csupán igen-nem állapot felismerésére alkalmasak, hanem analóg módon folyamatos mérésre, a tűzjellemzők és a környezeti zavaró tényezők hatékony elkülönítésére, észlelésére és jelzésére is. A mikroprocesszorok megjelenésével új fejezet nyílt az automata tűzjelző rendszerek történetében. Az érzékelés egyszerűbb lett, az adatfeldolgozás automatikussá vált, a háttérbeli algoritmusok pedig könnyen kezelhető felhasználói felületeken jelenítették meg az információt.

A tűzjelző eszközök fejlődése természetesen együtt járt a tűzjelző központokéval. A kezdeti személyes észlelés és az erre alapuló kommunikációs jelzések után a főbb fejlesztési irányokat ugyanazok az igények jelentették: a tűz minél gyorsabb felismerése, az információ gyors továbbítása és az oltás mielőbbi megkezdése. A távközléstechnika nagyban segítette az információtovábbítást, a tűz megjelenését követően a távíró- majd telefonvonalon küldött jelzések a korábbinál jóval gyorsabban jutottak el a tűzoltókhoz. A tűzjelzés fejlődésének következő lépését az automata érzékelők megjelenése jelentette, amelyek már emberi közreműködés nélkül riasztották a központot vagy egyenesen a tűzoltóságot. Ezek az érzékelők már címzetten működtek, tehát a beérkező jelzés tartalmazta a tűz helyére vonatkozó információt is.

Hagyományos tűzjelző központnak tekintjük a nem címzett, igen-nem állapotú érzékelőket használó központokat, amelyek az egy hurokra felfűzött érzékelők között nem tesznek különbséget. Az 1980-es években jelentek meg a címezhető tűzjelző központok, de ezek még mindig kétállapotú érzékelők üzeneteit fogadták. Az analóg címezhető tűzjelző központok jelentették a nagy ugrást, mert az érzékelőktől már nagyságrendileg több információ érkezett: a mért tűzjellemző pontos értéke, a szennyezettség mértéke, állapotazonosító, stb. A mikroprocesszorok megjelenésével teret nyert az ‘intelligens’ tűzjelző rendszer, amelynek definiálása már nem egyértelmű. További információ a tűzjelző központokról itt olvasható.
És itt tartunk most: a közelmúltban és a napjainkban is alkalmazott berendezések, eszközök jellemzőit az adott menüpontokban részletesen bemutatjuk.

Minden jog fenntartva. Copyright © Oktel Kft. 1998-2018