Egyéb mozgásérzékelők, ultrahangos, mikrohullámú

Ultrahangos érzékelők

Bár a mozgásérzékelők első típusai az ultrahangos érzékelők voltak, mára elavultnak számítanak, és az épületek beltéri védelménél valójában már csak történeti jelentőségük van. Ezek az érzékelők egy adó-vevő egységből állnak, amelyek egymás mellett vagy egymással szemben helyezkednek el. Az ultrahangos érzékelők a Doppler elv alapján, a 25-40 kHz-es frekvenciatartományban működtek. Jó hatékonysággal érzékelték a testek mozgását, viszont rendkívül zavarérzékenyek voltak. Számos téves jelzést generáltak például a léghuzat miatt is. Az ultrahangos adó vonzza a rovarokat, ez is növelte a téves riasztások számát. A technikai fejlődés során fokozatosan kiszorultak a piacról, helyüket pedig a passzív infravörös, illetve a mikrohullámú szenzorral kombinált passzív infravörös mozgásérzékelők vették át. A gépjárművek belső terének védelmében, az ott történő mozgásérzékelésben viszont a mai napig alkalmazzák őket, mert az ultrahang nem jut át a zárt gépjárművek belső határoló felületein, és a zavarérzékenység sem jelent akkora hátrányt, mint nagy térben.

Mikrohullámú érzékelők

A csak mikrohullámmal működő érzékelőket a polgári célú alkalmazásoknál fokozatosan felváltották a passzív infrával kombináltak. Így lehetett kiküszöbölni azt a problémát, hogy az érzékelők átláttak a fa- és téglafalakon, sőt bizonyos esetekben a vasbeton falazatokon is. A radaros eszközök gyakran az utcafronton elhaladó embereket és járműveket is érzékelték, emiatt számos téves jelzést okoztak. A később használatba kerülő passzív infrákkal kombinálva viszont jó hatásfokkal működnek napjainkban is. A kétféle szenzor együtt, az eltérő érzékelésmódnak, valamint az „ÉS” kapcsolatba kötésnek köszönhetően maximális védelmet nyújt, a téves riasztások száma szinte nullára redukálható. Hétköznapi felhasználásban a beltéri behatolásvédelemnél ma már nem alkalmaznak tisztán mikrohullámú érzékelőket, a kültéri védelemben és a katonai technológiában viszont léteznek ilyenek.